Ha Long Bay (A leszálló sárkány öble) és Bangkok

A Világörökség része, Vietnám egyik leghíresebb része ez a Hanoi-tól mintegy 4 óra autóútra lévő öböl. Hírnevét szépségének köszönheti, az öbölben ugyanis kb. 3000 kisebb-nagyobb mészkő-sziklatömb emelkedik ki a vízből, csodálatos látványt nyújtva a köztük hajózóknak.

A turistákat futószalagon szállítják Hanoi-ból buszokon, általában 1-2-3 napos kirándulásokon lehet részt venni, mi egy teljes napot töltöttünk a hajón, beleértve egy éjszakát is. Mindössze 7 kabin volt a bárkánkon, hatalmas ággyal és korrekt fürdőszobával felszerelve. Két kiwi (új-zélandi) és egy ausztrál pár, valamint egy kanadai nő volt az utitársunk, szóval nem volt nagy tömeg a fedélzeten.  Megérkezés után ebéddel kezdtünk, majd behajóztunk az öbölbe megtekinteni az egyik leghíresebb mészkőbarlangot. Csodálatos, különböző színekkel megvilágított cseppkőformációk tarkítják a barlang belsejét, a teteje pedig holdbéli tájra hasonlít.

Délután még volt időnk úszni egy órát a meleg tengerben amely meglehetősen magas sókoncentrációjú, szóval nehéz lemerülni benne. Mókás volt a hajóról ugrálni a vízbe, sajnos az egytlen közelben lévő medúza sikeresen megcsípte Réka karját, jó kis piros Zorro-nyomot hagyva maga után. Viszont így a többiek megmenekültek a csípésektől, senki másnak nem lett baja! Később több helyen láttunk hatalmas, kosárlabda-nagyságú medúzákat is, na azok elég félelmetesek voltak még a hajóból nézve is... Az a rész ahol úsztunk amúgy elég tiszta volt, ami nem mondható el az öböl többi részéről. Sajnos nagyon sokan bedobálják a szemetet a hajókról illetve az ottani úszó falukról. Nemrég indítottak be egy projektet az öböl tisztábbá tételére, oktatják a helyieket a helyes hulladékelhelyezésre (t.i. nem vízbe dobjuk, hanem kukába), valamint rendszeresen próbálják tisztítani a vízfelszínt is. Másnap a bőséges reggeli után kajakoztunk egy órácskát a hatalmas sziklák tövében, sajnos az alacsony vízállás miatt nem tudtunk néhány vízvájta üregbe behajózni, de azért így is gyönyörű volt az öböl.

A hajón elfogyasztott ebéd után visszavittek minket Hanoi-ba, ahol még ettünk egy jót egy igazi olasz étteremben, majd irány a repülőtér, és este már Bangkokban is voltunk. Bangkokra egy teljes napunk volt, a szálloda a folyó partján feküdt, a 22. emeletről csodás kilátásunk volt. A királyi palotaegyüttest, illetve a világ legnagyobb fekvő buddha szobrát néztük meg egy rövid hajóút után. Az egész komplexumot folyamatosan karbantartják illetve felújítják, így minden olyan, mintha tegnap épült volna. Néhány bónusz kép innen is került az albumba. Este még egy remek vacsora a helyi Hard Rock Caféban, kötelező pólóvásárlással összekötve, majd ismét irány a reptér... Szerencsére remek autópályán jutunk el odáig, sok a kocsi, az emberek még vezetni is tudnak, persze a taxissal még utoljára alkudozunk egy jót a viteldíjon. Ha a kommunizmus itt nem is telepedett meg, azért ebben Thaiföld hasonlít Vietnámra és Kambodzsára. Szerencsére azért minket, „gazdag fehér amerikaiakat” nem sikerült nagyon lehúzniuk (sokszor), ha tudták volna, hogy magyarok vagyunk, talán nem is próbálkoznak.

Epilógus

Tegnap reggel szerencsésen visszaérkeztünk Dublinba! Még küszködünk egy kicsit az időeltolódás hatásaival, reggel 6-kor kipattant a szemünk (pedig még hangosbemondó sem volt), viszont este 6-kor már leragadt.

25.500 km-t tettünk meg 5 hét alatt , néha teljesen nomád, néha luxus körülmények között.  Éjszakáztunk hajón, vonaton, repülőn, ettünk békát, banánvirágot és ittunk rizs brandyt (avagy vidám vízet, ahogy a helyiek nevezik). Megtanultuk a köszönést és a megköszönést vietnamiul és khmerül és a végére kezdtük megszokni és megérteni az ottani angol akcentust. Ezt sajnos Dublinban még 4 és fél év után sem sikerült elérnünk! Megállapítottuk, hogy nem lesz szükségünk ezentúl a légkondira, és a naptejekre, de hősugárzóra, önbarnítóra annál inkább. (Viccesen néztünk ki a reptéren a repülőből a terminálig sortban és polóban sétálva a 15 fokban, szakadó esőben és szélben!)

Örülünk, hogy este 9.30-kor is világos van, de inkább felcserélnénk a rövidebb nappalokra egy ici-pici napsütéssel. Furcsa volt gyalog közlekedni a zebrán, úgy hogy nem dudáltak le minket a piroson átszáguldó motorosok, autósok. Sőt már vásárolni is voltunk és úgy kellett visszafogni magunkat, hogy ne kezdjünk el alkudozni a kenyérre és a tejre! Tiszta luxus, hogy fogat moshatunk csapvízzel, és nem kell minden evés előtt kezet fertőtleníteni. A reggeli joghurt és sajtos szendvics után túrós csuszát eszünk túrógombóccal, hogy pótoljuk a tejtermékek hiányát (arrafelé ugyanis egyáltalán nem esznek tejterméket). Nem lesz olyan jó dolgunk viszont a gyümölcsökkel, még banánfa sincs a kertben sajnos és hiányozni fog a reggelihez frissen facsart ananászlé is.

Próbáljuk behozni magunkat a mosás-pakolás-takarítás-papírmunka terén, és ha mindezzel végeztünk, elkezdjük a több ezer képet is elrendezni és kiselejtezni. Reméljük, jól szórakoztatok a kalandjainkon és tetszettek a képek. Köszönjük a kommenteket és emaileket. Tạm biệt!

A sok olvasásért természetesen renegeteg kép a jutalmatok Ha Long Bayből és Bangkokból (ne felejtsétek el megnézni az előző bejegyzést is, amit szintén ma tettünk fel).

Az utóbbi napokban nem volt hozzáférésünk a nethez, így ma dupla bejegyzés lesz, egy Hanoiról és egy a Ha Long Bayről valamint Bangkokról:

Hanoiba, a fővárosba szintén repülővel érkeztünk Hue-ből, megspórolva egy 14 órás vonat vagy buszutat (így mi kényelmesen 1 óra alatt tettük meg a 660 km-nyi távolságot). Hanoi kb. 4-5 milliós város, tehát jóval kisebb Saigonnál, de ez a közlekedésen nem nagyon mutatkozik meg. A reptérről a városba menet, és egy kirándulásról visszatéve is hatalmas dugóba kerültünk  (egy pár képet mellékeltünk róla). Itt több autó van, mint eddig bárhol volt. Tulajdonképpen nem is nagyon láttunk autókat néhány taxin kívül idáig, de Hanoiban azért akad egy pár.

A várost majdnem 1000 éve alapították, jövőre lesz a nagy évforduló, már visszaszámolnak nagy kijelzőkön és hirdetik a fesztivált 2010-re. Hanoi nagyon hangulatos hely, rengeteg tóval és régi szűk utcákkal, magas, keskeny házakkal. Van egy óvárosa (a mi szállodánk is itt van), van a francia negyed nagyon szép koloniális épületekkel és a város leghíresebb és legelegánsabb szállodájával, a Sofitel Metropollal (ez az ahol sajnos az 50 dolláros keretünkből nem futotta szobára, de egy főételt kaptunk volna az éttermében kettőnknek).

A legmenőbb ember a városban természetesen Ho Chi Minh bácsi, van neki egy múzeuma, egy mauzóleuma, külön meg lehet nézni az elnöki palota mellett a házát és dolgozószobáját (benne a szemüvegével, tollával, fantasztikus!). Hiába kérte az öreg a végrendeletében, hogy hamvasszák el és szórják szét észak- ,dél és közép-Vietnám fölött (az ország újraegyesítését szimbolizálva), a pártvezetés semmibe vette a végakaratát és kitömték. A bebalzsamozott testét nem tudtuk megnézni és azt sem sikerült kideríteni, hogy mikor lesz nyitva legközelebb a mauzóleum, pedig kétszer is próbálkoztunk. Láttuk viszont VI. Lenin szobrát élőben! (És itt nem a szoborparkban van, hanem több ponton is a város szívében, pl. a róla elnevezett park közepén.)

A szállodánk pont az óváros szívében van, nagyszerű helyen. Az épület eredetileg étteremként kezdte, majd kialakítottak 7 szobát is felette. Szép tágas mindegyik, a mienk a legfölső szinten van, a hátsó lépcsőn kell felmenni, a konyha és irodák mellett. Tulajdonképpen nagyon csendes, mert az összes többi szobához a főlépcsőn vezet az út. Egyedüli zavaró tényező a reggelente 6 és 7 között véletlenszerű időben megszólaló hangosbemondó az utcán (a szomszéd háztetőre felerősítve). Erről végül sikerült kiderítenünk, hogy a szocializmus dicsőségét hirdeti a halandóknak. Kellemes zenei aláfestéssel oktatja az embereket a szocialista életvezetésre és munkamorálra.

Az árusok itt már kicsit agresszívabbak, nehéz lerázni őket. Főleg a riksások és a motoros taxisok kitartóak, sokszor percekig kísérnek megpróbálva meggyőzni arról, hogy menjünk velük egy kört. Másik ravasz népség a vietnámi néni aki egy hosszú bambuszrúdon zöldségeket cipel a vállán, a rúd végén lelógó két kosárban. Biztos láttatok már ilyet, olyan mint egy nagy mérleg. Van aki komplett kis éttermet cipel a vállán, kinéz egy jó kis helyet az utcán, letesz néhány sámlit, begyújtja a mini gázrezsót és már jönnek is a vendégek! Na, lényeg az, hogy a zöldséges néni megrpóbál rábeszélni (vagy inkább egy óvatlan pillanatodban a válladra rakja a szerkezetet), hogy tartsad a cókmókját és csinálj néhány képet így, majd azt mondja, hogy ez akkor 10 dollár lesz... Ez azért itt elég sok pénznek számít, úgyhogy ilyenkor jön a veszekedés a tapasztalatlan turistákkal. Szerencsére mi elég jól hárítjuk ezeket a hiénákat, így ilyen problémánk még nem volt.

Észak-Vietnámban nagyon elterjedt az ún. vízibábu-előadás. Ez abból áll, hogy egy sekély medencében hosszú bambusz rudakra felfogatott bábukkal adnak elő mindenféle népmesét, tanulságos történetet. A bábut mozgató emberek (sokszor egy-egy bábut többen is irányítanak) egy paraván mögött lapulnak meg és féltve őrzik tudományukat. A vízen mozgó sárkányok tudnak vizet lövellni, füstöt okádni, a róka felszalad a pálmafára, és a tojásból kikel a kismadár, szóval egészen jó kis trükköket tudnak a mutatványosok. A legprofibbak állítólag tudnak lefejezést produkálni,  ilyenkor valóban leröpül a bábu feje! Az egész előadást hagyományos élőzene kíséri.

Parfüm Pagoda

Hanoiból befizettünk egy egy napos kirándulásra a 70 km-re lévő Parfüm Pagodához. Ez tulajdonképpen egy 35 pagodából álló együttes  a hegyekben. Egy kis csoporttal mentünk (szerencsére 7-en lemondták az utat, így egész családias lett  a létszám) minibusszal egy  faluig, ahonnan hajóval vittek tovább minket a folyón. A környéken minden családnak van csónakja, ami azt jelenti, hogy összesen 4500 darab szeli a habokat. Ezek mindegyikét használják is a több hónapig tartó vallási fesztiválon, amikor helyiek milliói zarándokolnak ide a fontos buddhista központba, ahol a Dalai Láma is megfordult már. Szerencsére most holtszezon van a turizmusban és a fesztiválnak is vége, így nem kellett forgalmi dugóra számítanunk a folyón. Kellett viszont várnunk az evezősre kb. fél órát, mert komoly szabályrendszer van a helyiek között. Van ugyanis egy rotációs rendszer, amit semmi esetre sem lehet felborítani. Be vannak osztva, hogy melyik nap ki evezhet, és ha épp házimunka, gyerekszoptatás vagy bármi más jön közbe, akkor a turisták várnak egy kicsit... Ez azért fontos nekik, mert ilyenkor van rá lehetőségük, hogy egy kis plusz pénzt keressenek. A borravaló ugyanis itt íratlan szabály, kb. 1 dollárt kell fejenként fizetni nekik zsebbe, de mint a túravezetőnktől megtudtuk, csak az út legvégén ajánlatos odaadni, mert különben újra elkérik, és nagy balhék voltak már belőle, egyet mi is láthattunk reggel. Az 1 órás út a folyón nagyon látványos volt, kisebb-nagyobb mészkő kúpok szegélyezték a partokat. Mikor megérkeztünk, egy felvonó segítségével jutottunk fel a hegycsúcsra, ahonnan további gyaloglás várt ránk. A pagoda egy hatalmas barlangban van a hegy belsejében, gyönyörű környezetben. Lefelé gyalog mentünk, és még egy pagodát meglátogattunk. Ebéd után indultunk vissza a városba, és visszafele sikerült belecsöppennünk a délutáni csúcsforgalomba.

A csúcsforgalomról és a városról mellékeljük a fotókat.

Hanoiból 8,5 órás éjszakai vonatozás után (mindössze 340km-t megtéve) reggel 5-kor megérkeztünk Lao Cai-ba, Vietnam északi részére, a hegyekbe. Lao Cai határváros, a települést átszelő folyó egyik partja Vietnam, a másik Kína. Pár éve még nagyon szigorú határőrség működött a folyóparton, mert sokan próbáltak átúszni, de ma már nem kell vízum, így könnyen megy a legális határátkelés.

Hue Hoi Antól kb. 150 km-re északra található. 1804-től 1945-ig volt főváros, előtte és azóta is Hanoi. A város citadellája szintén a világörökség része, gyönyörű állapotban maradt fenn a legnagyobb része, és folyamatosan restaurálják. Van egy terület sajnos, amit a földig romboltak az amerikaiak (ma csak egy füves mező néhány darab kővel), és néhány épületet tájfun is erősen megrongált, de a többi igazán szép látványt nyújt. A citadellán belül helyezkedik el az Uralkodói Város, amelyben azért elég sok épület megmaradt. Paloták, színházak, szobrok, hatalmas kapuk és ágyúk tarkítják a képet, sokat most restaurálnak éppen. Az Uralkodói Városon belül egy elkerített rész csak a királynak volt fenntartva, ha más férfi belépett a tiltott részlegbe, azt azonnal kivégezték. Más látnivaló igazából nincs a városban, így másnap hajókirándulásra indultunk.

Hue folyója a Parfüm-folyó és mellette jó néhány kilométeren keresztül királysírok vannak mindkét parton elszórva. Ezek a Nguyen dinasztia királyai, akik ide tették a székhelyüket 150 évre. A sírokat nem úgy kell elképzelni, mint egy szokványos márványtábla, hanem egy hatalmas park tavakkal, ősfákkal, és rengeteg díszes épülettel a királyok szüleinek, feleségeinek stb. Volt aki saját magának tervezte meg az egész "szerény komplexumot", majd a temetésén részt vevőket előírta, hogy kivégezzék, hogy titokban maradhasson a hely.

A másik érdekesség a Nguyen név. Ez ugyanis nem csak egy egész dinasztia királyainak neve, de a mai napig is ez a leggyakoribb családnév: így hívják a vietnamiak 40%-át, ami ugye egy 85 milliós nemzet esetében nem elhanyagolható szám. (Mellesleg Ho Chi Minh bácsinak is Nguyen az eredeti neve.) Mi eddig nem sok emberrel találkoztunk, akit ne így hívtak volna... De hát egy ilyen kollektivista társadalomban ez csak erősíti a közösségtudatot. Itt nem jó kilógni a sorból, az is nagy szégyennek számít, ha valakit nyilvánosan megdicsérnek. Ja, és az utcák legalább felét Nguyen-nek hívják, ami jelentősen segíti a tájékozódást (N. utca, N. tér, N. sugárút, N. köz...) :-)

Hajóstúránk a folyón érdekesen sikerült, a szállodában azt mondták, hogy 8-tól 13 óráig tart, menet közben a hajós viszont arról próbált meggyőzni minket, hogy csak este 5-re érünk majd vissza! Mondtuk neki, hogy nekünk mindegy, dolgozzon meg a pénzéért, aztán persze már 3-ra visszaértünk, így a hülye szállodások is megszívták, mert addig foglalt volt a szobánk. Az úton amúgy végig mindenféle dolgokat akart ránk sózni a hajósnő, volt ott póló, faragvány, ebéd, festmény meg amit akartok. Elég mérges lett amikor rájött, hogy nem veszünk semmit, akkor jött azzal, hogy ne menjünk végig a túrán mert csak 5-re érünk vissza :-)

Hanoiból ma este indulunk Sapaba, fel a hegyekbe, aztán még lesz egy napunk itt, majd akkor fogunk beszámolni a fővárosi történésekről. A csomagok nagy részét itt hagyjuk a szállodában, csak annyit viszünk a 4 napra amennyi feltétlenül szükséges.

Közkívánatra: KÉPEK! (Megérkeztünk Sapaba)

Kissé belustultunk, de ismét itt vagyunk, még mindig meleg van, de már az eső is egyre gyakrabban esik. Ami persze jó, mert enyhít a fülledt meleg időn. Szerencsére napközben csak egy-egy nagy zápor van, ami nagyon hamar eláll, de éjszakánként szinte mindig végig szakad az eső, ez itt az esős évszak.

3 napot töltöttünk Hoi An-ban, ami nagyjából középen helyezkedik el, a tengerpart mellett. Repülővel érkeztünk az elefántoktól, elég nagy késéssel, de sima úttal a Vietnam Airlines-szal egyedüli fehér emberként az egész reptéren és gépen.

Hoi An régi belvárosa a világörökség része, egy nagyon fontos kikötőváros volt már időszámításunk kezdete előtt is. Ma Dél-kelet Ázsia legszebben fennmaradt középkori kikötővárosa címével büszkélkedhet. Nagyon hangulatos, tényleg egy kicsit olyan, mintha visszautaznánk az időben, persze emellett nagyon nagy turista központ, és a helyiek elég rámenősen próbálják a különféle portékáikat a látogatókra tukmálni. Ezzel eddig Vietnamban nem találkoztunk, de Kambodzsában mindennapos jelenség volt. Rengeteg gyönyörű pagodája van, és szépen fennmaradt hagyományos lakóházak, amik is boltok is voltak egyben. Az utcára merőlegesen hosszanti irányban építkeznek a mai napig is. Az első rész, ami a utcára néz, az a bolt, majd egy kicsit lejjebbi szinten (hogy a pénz lefelé áramoljon) következik a nappali, egy belső udvar, a hálószobák, és végül a konyha/fürdő.

Az élet Vietnámban amúgy szinte teljen mértékben az utcán zajlik, ott vágnak hajat, javítanak órát, másolnak kulcsot, árulnak húst, virágot, aranyhalat stb. Sőt a helyiek kiülnek reggelizni is, és minden étkezésre. Délben pedig a boltokban is lefekszenek sziesztára, de ha mondjuk hangosan köhögsz egyet, fel szoktak kelni, de legalábbis fordulnak egyet a földre terített bambusz-szőnyegen.

A szocializmusnak is vannak vicces megnyilvánulásai, például a teljes foglalkoztatás, amit úgy valósítanak meg, hogy teljesen feleslegesen alkalmaznak embereket teljesen felesleges pozíciókban. Pl. az autópálya-jegyet megveszed az egyik bódéban, majd 20m-rel később egymásik ember eltépi a jegyet. Ugyanez van múzeumi belépők esetében is, csak ott a jegykiadó és jegyeltépő ember 3m-re ül egymástól. Az olcsó munkaerő miatt a magáncégeknél is rengeteg ember van, az éttermekben egy asztalra általában 4 felszolgáló jut. A Rendőrség tudni akar mindenről, a "statisztika" érdekében esténként minden szállodában lejelentik az ott lakó külföldiek adatait. Az útlevelet is csak akkor adják vissza általában, ha már kifizettük a szobát - biztos ami biztos alapon.

Azért a modern vívmányok már itt vannak az országban, csak kicsit másképp működnek. Például ha bankkártyával vásárol az ember, akkor mindenhol felszámítanak plusz 3%-ot. Otthon ezt a jutalékot ugye a kereskedő fizeti, itt nem. A legviccesebb, hogy mint az kiderült, itt úgy működik a dolog, hogy a kereskedő a nap végén bemegy a bankba az aláírt bankkártya-fecnikkel és arra megkapja kp-ban a pénzt a banktól, miután az leveszi a 3% jutalékát!

Néhány órás autózás után megérkeztünk a régi fővárosba, Hue-ba. Az út sima volt, városon kívül szinte nulla a forgalom, mert az embereknek nincsenek autóik, max. kamionokkal és buszokkal találkoztunk útközben. A városokban persze annál kaotikusabb a forgalom, de erről már írtunk. Hue-ban sem más a helyzet, sőt, mivel ez a 4. legnagyobb város, itt elég nagy a robogók okozta tumultus. Amúgy azért nem magunk vezetünk, mert itt csak sofőrrel lehet kocsit bérelni, mivel csak a vietnámi jogosítványt fogadnak el, a külföldiekben  nem bíznak :-)

A szállásaink továbbra is gyönyörűek, hála a Tripadvisor.com-nak. 50 dolláros szobaárban itt benne van a büféreggeli is, és teljes luxus fogad minket. A legegyszerűbb hotelban is 9 féle friss gyümölcsöt kínáltak reggel, de a Hoi Anban lévő szállodában 14 félét lehetett volna kóstolni, mármint ha belénfért volna annyi.

Holnap repülünk Hanoiba, a fővárosba, reméljük sima utunk lesz. Mielőtt elindulunk igyekszünk majd írni Hue-ről is, de még egy hajótúra vár ránk.

Sikeresen megérkeztünk Dalatba, igaz 50 percet késett a kocsink ami a szomszéd faluból jött. Állítólag nagy volt a forgalom a negyedórás úton, ez mondjuk valószínű, mert mi is láttunk vagy 6 robogót és 4 tehenet odafele. Amúgy a „privát kocsinkban” rajtunk kívül 3-an ültek, ketten elől + 1 fő a csomagtartóban a csomagjaink mellett húzta meg magát, még szerencse, hogy terepjáró volt. Az út végére már csak 4-en maradtunk, az egyikük lelépett hamarabb. Valami kavarás volt itt, szertintünk egyszerűen elfelejtették a kocsirendelésünket és az utolsó pillanatban kerítettek valakit. Mindegy, az igazságot már sosem tudjuk meg, de az a lényeg, hogy elvittek minket. J

Dalat a középső országrészben fekszik, friss hegyvidéki levegője miatt már a franciák is idejártak szanatóriumba, illetve ide húzódtak a parti meleg elől. Nagy szülészeti korháza is van a gazdag vietnamiaknak. Sok látnivaló nincs a városban, mi a helyi vasútállomást néztük meg, még a francia időkben építették és aranyos korabeli szerelvények és mozdonyok várják az idelátogatókat. Menni vele nem volt időnk, útban a Lak Lake fele azonban mentünk egy kört a helyi sífelvonóval, amely itt természetesen nem a téli sport szerelmeseit, hanem a kirándulókat várja, mint nálunk a Libegő.

Útközben megálltunk egy csodaszép zen kolostor-komplexumnál (ahol a szerzetesek 3:15-kor kelnek minden nap, hogy meditáljanak, aztán pedig házimunkát végezzenek) valamint egy selyemfarmon, ahol a jól ismert, kissé büdös selyemgubó-főzet csapta meg az orrunkat. Volt egy vizes kalandunk is az Elefánt-vízesésnél:  kész kalandtúra volt, hogy az aljához lejussunk a csúszós köveken és liánokon át, de útközben találkoztunk egy helybélivel, aki megmutatta a titkos ösvényeket.

Sofőrünk rendes volt, megálltunk néhány helyi etnikum falujában, ahol a gyerekek hangosan hellóztak nekünk. Ezt már kezdjük megszokni, vidéken, ahol elég kevés a fehér turista, nagy látványosságnak számítunk a gyerekek körében. A faluban hosszú, lábakon álló bambuszházakat építenek. Így a ház alatt tudnak hűsölni az állatok, felül pedig az egy nagy térben elfér az egész nagy család. Most minden házon kinnt van a piros zászló sárga csillaggal, a függetlenség napja alkalmából. Ma van ugyanis (április 30.) az amerikai háború lezárásának 34. évfordulója, és ez minden évben munkaszüneti nap, az egyik legnagyobb ünnepük.

Közvetlen a Lak tó partján van a mostani szállásunk. Innen indultunk csütörtök reggel egyik legnagyobb élményünk felé. Két bicajt béreltünk, majd felkerekedtünk az elefántok irányába (egy helyi kisebbségi faluba). Közben még benéztünk a helyi piacra, itt kicseréltettem (András) az eltörött óraszíjamat majd’ két dollárért, meg vettem egy rövidnadrágot 3-ért, igaz, az amerikai bolthálózat előre rárakott címkéjén 30 dolláros ár volt. Biztos nagyban veszik...

Ezután jött az elefántogolás! Hatalmas nyereg van az állatok hátára kötve, egy emelvényről tudunk beszállni. Ezután átkeltek velünk a tavon, néhol már a lábunkat nyaldosta a víz, az elefánt pedig csak a felemelt ormányán keresztül tudott levegőt venni. Kb. 1 percig bírta egy levegővel, három emberrel a hátunkon szerintem mi nem bírnánk eddig... Miután partot értünk a másik oldalon körbesétáltuk az ottani falut, ahol a helyi etnikum (mindenhol hangsúlyozzák, hogy ők nem vietnamiak) rizstermesztésből él, illetve kézműves termékeket készít. Vietnám a legnagyobb rizsexportőr a világon, valamint kávéban (Brazília mögött) a 2. helyen állnak, úgyhogy itt egymást váltogatják a rizsföldek és a kávéültetvények. Az utak mentén mindenhol rizsföldeken dolgozó embereket látni, a falvakban pedig sok helyen az útra szórják ki a rizst, hogy kiszárítsák.

Az elefántos utazás után egy hosszú, fatörzsből kivájt kenuban vittek minket át a tavon vissza a kiindulási pontra.  Az elefántnak vásároltunk a végén egy-két finom falatot, amit jóízűen elfogyasztott a kezünkből, és még azt is megengedte, hogy fényképezkedjünk vele. Annak ellenére, hogy néha útközben is próbált a kiterített rizsből falatozni (azért komoly dorgálást kapott), és az útba eső vagy kis kitérővel útbaejthető bambuszfákat nagy lelkesedéssel legelte, bármikor kapható volt egy finom falatra.

Biciklin folytattuk utunkat, egy, a térképen 20km-esnek feltüntetett hurkot tekertünk végig kb. 30km alatt, pedig még el sem tévedtünk. Csodálatos tájakon vitt az utunk, 3-400 méter magas, ültetvényekkel borított hegyek között tekertünk. Útközben volt egy kis folyó, ahol beálltunk a helyi gyerekek közé fürdeni egyet. Persze mi csak úgy szolídan, térdig merészkedtünk bele..

A szállásunk éttermében kipróbáltuk a télidinnye italt, ami nagyon jól nézett ki a csomagoláson, de sajnos az ízét szavakban nehéz leírni. Mézes kátrányra emlékeztet, mindkettőnknek fél kortyot sikerült öklendezés nélkül legurítani. Majd az érdeklődők otthon kipróbálhatják, már becsomagoltattuk a maradékunkat J Ezután pedig ismét csak hatalmas felfedezést tettünk: rájöttünk, mi történik a csirkemell húsával. Rendeltünk ugyanis egy egész grillcsirkét vacsorára, amin ha 4 falatnyi hús volt, azzal már sokat mondtunk (persze az is rágós és inas). Ezek itt ugyanis vietnami csirkék, nem génkezeltek és táppal tömöttek, hanem azt eszik, amit kapirgálnak maguknak. Szóval szegényeken nem sok hús van, de még szerencse, hogy a rizzsel nem spórolnak soha.

Beköszöntött az esős évszak is (ami nagyjából májustól októberig tart, és ekkor esik le az egész évi csapadékmennyiség 80%-a), de eddig még szerencsénk volt és csak este/éjszaka voltak nagy viharok, és felhőszakadás. Ez pedig direkt jól esik, mert kicsit lehűti a párás, meleg fülledt levegőt, és elviselhetőbbé teszi az éghajlatot. Most is épp szakad az eső kinnt, reméljük nem megy el az áram, ami itt gyakran megesik sajnos.

És most: képek!

A nagyvárosi zaj, zsúfoltság és közlekedési káosz elől 3 napra a tengerpartra menekültünk. Saigontól 200 km-re keletre vagyunk, egy Phan Thiet nevű üdülőfalu közelében (ezúttal tényleg egyértelműen itt vagyunk). Ezt a távolságot röpke 5 óra alatt tettük meg vonattal, ami pont megfelel a MÁV átlagsebességének, tehát semmivel sincsenek elmaradva tőlünk a vasúti közlekedés terén. A kalauz nagyon kedves volt, személyesen vezetett minket az előre lefoglalt székeinkhez, és ha néha unatkozott, leült hozzénk beszélgetni . A "beszélgetések" itt általában azt jelentik, hogy mi kérdezünk, ők pedig lelkesen bólogatnak és mosolyogva mondják, hogy "yes, yes". Ez egész pontosan azt jelenti, hogy egy kukkot sem értettek abból, amit mondtunk, de persze az ő erős vietnami akcentusukkal mi is bajban vagyunk sokszor. Csak mi visszakérdezünk általában, de az ő kultúrájukban ez nem szokás, mert itt sosem ismernék be, ha valamit nem jól csináltak, vagy tévedtek. Ha pedig valamit nem tudnak, vagy nem akarnak válaszolni, csak kedvesen nevetnek.

A nagyvárosokban nem szokatlan látvány a fehér ember, de amíg a Mekong-deltában voltunk, lépten-nyomon ránkköszöntek az emberek, meg kedvesen integettek. A gyerekek sokszor meg is bámultak minket, ami nagyon vicces volt, sőt voltak, akik kezetfogtak velünk. Ha fényképeztük őket lelkesen pózoltak, és mosolyogtak.

A szálloda közvetlenül a tengerparton fekszik, az utolsó a sorban a többi hasonló hotel mellett. Rajtunk kívül nincsenek más vendégek, eddig egy darab orosz embert láttunk, szóval miénk az egész létesítmény! Nem kell hajnalban kelnünk, hogy a strandon sorakozó napernyők és nyugágyak közül megkaparintsunk egyet :-) Most épp holtszezon van, ezért nagy a pangás, ugyanakkor teljes létszámmal dolgoznak, úgyhogy kb. 10 alkalmazott jut ránk fejenként... Nagyon kedves mindenki, köszöngetnek lelkesen és próbálnak beszélgetni - nyilván unatkoznak. Az étterem lassú (2 saláta fél óra alatt készül el), általában nem azt kapjuk mint amit az étlapról rendelünk, de igazából nem sietünk sehova és eddig rosszat sem tettek elénk, tehát nem panaszkodunk. A legviccesebb eddig az volt, hogy vacsora közben, pontban 11-kor bejöttek a pincérek, elköszöntek, leoltották a többi villanyt és hazamentek. Mi még ettünk javában, nem tudtuk, hogy el is kell-e majd mosogatnunk magunk után, vagy mi lesz... Azonban nagyon aranyosak voltak ahogy bekiabáltak, hogy "Good night, bye-bye!" úgyhogy nem tudtunk rájuk haradugni, desszertet úgysem kértünk volna.

Tunyuláson kívül nem csináltunk sok mindent, kivéve egy napfelkelte túrát a közeli (vörös és fehér) homokdűnéken. Sikerült pont a legfelhősebb hajnalt kifogni, így a napból nem láttunk semmit, viszont a túra után előttünk volt még az egész nap és a reggeliről sem maradtunk le! A dűnéken gyerekek abból próbálnak pénz csinálni, hogy 1 dollárért "bérbeadnak" műanyag lapokat, amiken aztán lecsúszhatunk a dűnék tetejéből az aljára. Csak másfél kiló homok ragadt rá a benaptejezett végtagjainkra/arcunkra, még jó, hogy ki sem sütött a nap...

Azért persze a trópusi nap nagyon erős, és még a felhőkön keresztül is képes megégetni a turisták érzékeny, fehér, európai bőrét. Miután a 4 Írországban töltött év alatt nem sok napfény érte a bőrünket, ránk ez hatványozottan igaz. Akárhogy vigyáztunk, és kentük magunkat 50-es faktorú krémmel, és napozni sosem feküdtünk ki, elég volt a tengerben, vagy medencében töltött rövid idő is, hogy sikeresen megpörkölődjünk, Így most a Panthenol és Aloe Vera lett két legjobb barátunk. Viszont a széntablettára nincs szükségünk már (azok megnyugtatására, akik aggódtak értünk)!

Ma este indulunk tovább az ország belsejébe (Dalat az első úticél), ott már kevesebb valószínűséggel lesz internet a közelben, de majd igyekszünk produkálni valamit a blogra.

 Saigon (Ho Chi Minh City), bár nem a főváros mégis az ország gazdasági központja. Kb. Tízmillió lakosa van és egyik sem tud vezetni. Még szerencse, hogy mindenki robogót használ, kocsival el sem férnének az utakon. Már a szállodából átmenni az úttesten is nagy kihívás volt, aztán a végére egész jól belejöttünk. Megérkezésünkkor a szálloda portása könyörült meg rajtunk, miután látta, hogy önerőből esélytelen az átjutásunk az úttest túloldaláról. Kijött értünk egy világító bottal a kezében és egész egyszerűen leállította a forgalmat amíg átcipeltük a csomagjainkat.

HCMC látnivalókban kevésbé gazdag mint Hanoi, így csak két napot  szántunk rá. Első nap a főbb múzeumokat érintettük, valamint bebarangoltuk a belvárost, Saigont, ami tkp. az 1. kerületet jelöli. A legfontosabb múzeum az amerikai háború (amit mi vietnami háborúnak hívunk, de ugye minden relatív) borzalmait mutatja be vietnámi szemszögből. Eredetileg Háborús bűnök múzeumának hívták, csak az utóbbi évtizedben finimítottak rajta. Rengeteg fénykép és relikvián keresztül mutatja be a több mint 10 évig tartó konfliktust egészen az amerikaiak győzedelmes kiveréséig, Saigon elfoglalásáig és az ország újraegyesítéséig. A kertben rengeteg amerikai tank, repülő és helikopter van kiállítva egészen szép állapotban.

A háború során közel ötmillió (!) vietnámi halt meg, a vegyi fegyverek embertelen pusztítása pedig még a mai napig hatással van a lakosságra. Kipusztult erdők, sérült és torzszülött emberek. Az idősebb korosztályban nagyon kevés a férfi, az átlagéletkor Vietnámban 25 év.

A hoteleket, melyek szerves részét képezték az itt állomásozó nemzetközi haditudosítók életének szépen felújították, sőt újakat is építenek. Saigonban ma már a világ összes luxusszálloda-lánca jelen van és képviseltetik magukat a nagy nemzetközi divatházak is. A belváros méretéhez és zsúfoltságához képest meglepően tiszta (nagyon sokan takarítják), a vidékről sajnos ugyanez nem mondható el. A városszerkezet francia kézjegyeket visel magán, nagy, fákkal szegélyezett sugárutak, neoklasszicista épületek. Ilyen például a központi posta épülete amit Eiffel cége tervezett, valamint a Notre Dame katedrális is.

Sokkal érdekesebb volt a másnap meglátogatott Cu Chi alagútrendszer, amely 70km-re van a várostól. Ez a 250km hosszú, kézzel vájt búvóhely és földalatti komplexum fontos részét képezte a franciák, majd az amerikaiak ellen vívott harcnak. 3 szintet építettek ki a föld alatt, korház, konyha, parancsnoki termek, sőt még a Saigon folyóba vezető menekülőútvonal is volt. A bejáratokat és a szellőzőket gondosan álcázták, de még ha az amerikaiak meg is találták az egyik nyílást, az általában olyan pici volt, hogy nem fértek be rajta. Mi is épphogy be tudtunk csusszani a kis nyíláson (a nagyobb darab amcsi turisták már csak derékig), magát az alagútrendszert pedig már kétszeresére szélesítették ki néhány helyen, hogy a kövér külföldi turisták is beférjenek. Emellett rengeteg, kihegyezett bambuszból és kampókból készült furfangos csapdát is elrejtettek a környező erdőben. A kiszaglásukra küldött kutyákat pedig borssal és csilivel próbálták meg megtéveszteni, később pedig amerikai katonák ruháit használták erre a célra.

Ismét képek következnek, Tovaris kedvéért sok emberrel. Tengerparti beszámolónk holnap várható.  

Természetesen S.G.-nek is gratulálunk nagybácsivá válásához! 

Szerda reggel még Can Thoban elmentünk a Mekong egyik legnagyobb vízi piacára.  Egy kedves vietnámi lány vitt el minket a kis hajóján, közben megálltunk egy gyümölcsöt termesztő család portájánál is. Megkóstoltunk egy édeskés, grapefruit-szerű gyümölcsöt, meg felvágtak nekünk egy kókuszpláma diót is.

A mindennapi élet itt a Mekongon zajlik és tőle is függ. A legtöbben a folyón élnek, abban mosnak, fürdenek, ott halásznak és ott is adják el a portékáikat. A piacon a hajók mindig azt a portékát lógatják fel az árbocukra amit éppen árulnak.

Miután már Kambodzsában átestünk a tűzkeresztségen (bélgörcsök, hasmenés), így kezdünk immunisak lenni az európaitól merőben eltérő higiénés körülményekre.

Délután értünk jöttek a szállodához, hogy elhozzanak Vinh Longba, ami 35 km-re van Can Thotól. Az utat 3 robogón tettük meg, hátunkon a hátizsákok, a sofőrök lába között meg a 2 másik csomagunk. A helyi közlekedésről már írtunk, így gondolhatjátok, hogy nem volt izgalommentes az utazás.

Miután megérkeztünk a családhoz, rögtön ebéddel kínáltak bennünket, íme a menü: először egy hatalmas tüskés gyümölcsöt vágtak fel nekünk, aztán mini kókuszdiót. A főfogások: rizs, húsleves-féleség (fej, csont, nyak), kacsahús tésztával, marha curry, savanyúdinnyébe töltött darált békahús. A desszert pedig egy sokadik fajta pálmadió kocsonyás magja volt. Mindehhez zöldhéjú, piros húsú narancs levét ittuk (na, ez nagyon finom volt). Ezek az ételek nem tartoznak a kedvenceink közé, plusz előtte egy órával ettünk a városban, így elég sok hús a körülöttünk kódorgó házimacskák és kutyák hasában végezte (reméljük, őket nem eszik majd meg, illetve nem őket ettük meg). Még szerencse, hogy ott sündörögtek, mert különben szégyenben maradtunk volna a háziak előtt.

Ebéd után rövid kerékpártúrát tettünk a környéken, benéztünk egy buddhista kolostorba is. Senki nem beszél angolul, kivéve az egyik lányt, de ő is csak pár szót tud, így általában activityzünk a családdal, vagy csak bólogatunk és mosolygunk egymásra. A félig süket nagymamával kicsit nehezebb a helyzet, de ő is nagyon kedves.

Kis ladikon áthajóztunk a szomszéd kertbe és ott annyi ismeretlen gyümölcsöt próbáltattak ki velünk, hogy nem is győztük számolni. Volt közte fehér szivacsos húsú almaféleség és hárommagú cseresznye is. A szobánk a kert végében van, egy pálmalevél-fedelű kis házikóban, és ha légkondi nincs is, de a ventillátor azért enyhít valamit a fülledt időn. Reméljük nem esznek meg a szúnyogok éjjel!

Este vacsorára is kaptunk még kígyót-békát, aztán a családdal közösen banánlevélbe csomagolt desszertet készítettünk (szárított bab kókusztejbe áztatva, és kis golyókra formázva, majd cukros, vizes lisztbe mártva). Emellett sült banánt és rengeteg gyümölcsöt is kaptunk. Mindeközben nyomon követhettük a vietnami Barátok Közt legfrissebb epizódját, amelyben nyugati ruhákba öltözött emberek  nagy drámákat mondanak el néha visszhangosított prózában, néha énekben vietnami zenei aláfestéssel. Ezt különösen élveztük, gondoltuk, hazavisszük a licenszet. Tuti siker!

Másnap

Átvészeltük az éjszakát a kerti kis bambuszházunkban, nem jöttek a tigrisek, meg a kígyók, a szúnyogok ellen pedig kaptunk hálót. A tegnapi ebéd-vacsora megtette hatását, így hajnalban már WC-n indítottuk a napot.  (Úgy látszik, mégsem lettünk immunisak.) Reggelire egy kis teát és banánt sikerült legyűrnöm, de az András kétféle rizst is megkóstolt. Emellett egy zöld-fehér csíkos zselét is kaptunk, ami cukros-vizes lisztből készül. Ezt nem igazán kívánja az ember reggel, de igazából később sem.

Még egy kis bicikli-túrán voltunk a környéken reggel, aztén pedig menekültünk a háziak elől, mert amint megláttak minket, elénk tettek 3-4 tányér „különleges finomságot”. Átrobogóztunk Vinh Longba (mint utóbb kiderült, nem is ott voltunk, hanem 1 órányira tőle), itt egy kis hajós túrát tettünk a környező szigeteken, majd irány Ho Chi Minh City, azaz Saigon! HCM bácsi kapcsán amúgy hatalmas felfedezést tettünk, amint azt a képeken láthatjátok. Mi volt előbb, HCM vagy KFC??

Ismét egy őrült buszsofőrt fogtunk ki, inkább aludni próbáltunk az úton, hogy ne legyen halálfélelmünk. Valami csoda folytán egyben megérkeztünk Saigonba, szuper a szállásunk, megfizethetetlen az európai színvonalú fürdőszoba!

Ezúton is gratulálunk K. Orsolya budapesti lakosnak Boribabához!

Sikeresen átszeltük a határt tegnap délután! A Mekongon négy órán keresztül hajóztunk, útközben elkapott minket egy trópusi monszún, dörgéssel, villámlással, betört szélvédővel, nagy széllel, és még nagyobb esővel. Bőrig ázva, de egy darabban megérkeztünk Chau Doc-ba. Mivel kiszálláskor is szakadt az eső, úgy döntöttünk, hogy ott szállunk meg ahol kikötöttünk. A drágábbik, légkondival felszerelt szoba kemény 10 dollárba került, mondjuk nem is volt olyan szép mint az eddigi szállásaink. Egy éjszakára azért megtette.

A hajón összehaverkodtunk 4 amerikai gyerekkel akik éppen erre túráztak és másnap reggel velük mentünk egy kétórás csónakázásra Chau Doc környékén. "Idegenvezetőnk" egy 15 éves forma srác volt, aki az utcán szólított le minket előző este, kérdezvén, hogy nem akarunk-e hajókázni vele. Mivel pont oda akart vinni minket ahova eleve is mentünk volna (úszó piac, haltenyészet, etnikai falu), szívesen elfogadtuk az ajánlatot, főleg úgy, hogy csak 5 dollárnyi dongot (helyi valuta) kért a két órás útért. Ez Kambodzsában biztos, hogy 3x ennyi lett volna, mint utóbb kiderült, ott már nagyon ráálltak a turisták megkopasztására. Itt nem is nyomulnak annyira a helyiek, hogy vegyünk tőlük valamit, még a piacon is a helyi árakon tudtunk gyümölcsöt venni (10-20 centeket fizettünk átlagban!).

Az ottani piac elég pici volt, de nagyon jópofa, ahogy az emberek a csónakokból kereskednek egymással. Holnap reggel egy még nagyobb piacra megyünk itt Can Thoban. Kikötöttünk egy kis szigeten is Chau Doc mellett, ahol a helyi "cham" etnikum lakik, akik elsősorban szövésből élnek. A körút végén még benéztünk egy haltenyészetbe is. Itt a legtöbb úszó ház aljában ki van alakítva egy ketrec amiben a halakat szaporítják, így nem kell a folyóban kutatni utánuk. A halmaradékokból valami por hozzáadásával gusztustalan kinézetű eledelt csinálnak a még élő halaknak.

Chau Docban a túrán utolsó állomása a Sam-hegy volt, ahova robogóval vittek fel minket! Nem tudtuk mire vállalkoztunk amikor befizettük ezt a kirándulást! Egy-egy sofőrt kaptunk, mi pedig mögöttük kapaszkodtunk erősen. Chau Docban, és itt Can Thoban is, a közlekedés még kaotikusabb mint Kambodzsában volt! Itt eddig még alig láttunk személyautót, 99%-ban robogót használnak az emberek, akik őrültként nyomják a dudát és minden irányba kis íven kanyarodnak. Kambodzsában sem volt egyszerű a helyzet, de itt jóval többen vannak az utakon. Mindenesetre épségben megjártuk a hegyet, valóban szép a kilátás onnan. Egyik irányban Kambodzsa, másik irányban a vietnámi rizsföldek terülnek el.

A Can Thoba való utazáshoz a helyi kisbuszok egyikét vettük igénybe, mivel más nem volt. Nos, ez sem egyszerű út volt, nem véletlenül írja a könyv, hogy csak legvégső esetben használjuk ezt a fajta közlekedési eszközt. A buszt két ember vezeti, egy a kormánynál a dudát nyomja állandóan, a másik meg félig kihajolva a jobb oldali ablakon folyamatosan ordítja le a többi közlekedő fejét, hogy takarodjanak le az út szélére, hogy mi elférhessünk mellettük. Mindegy, hogy akit meg akarunk előzni az egy robogó vagy egy busz, folyamatosan üvölt a koma és integet, olyan mint a kutya amelyik kidugja a fejét a kocsiból és folyamatosan ugat mindenkire. Azért sietnek amúgy, mert mindig késésben vannak, és azért vannak késésben, mert a buszmegállók környékén meg araszolva mennek, hátha fel tudnak szedni még egy-két extra utast, nehogy egy fél (vietnámi) fenéknyi hely is üresen maradjon a buszban. Ide Can Thoba is megérkeztünk egy darabban, a szállásunk egy fokkal jobb mint előző este, és amint látjátok még internet is van, csak elég lassú, lehet, hogy a képeket sem tudjuk majd feltölteni.

A folyóparttól 10 perc sétára vagyunk, ahogy kisétáltunk oda, egyből megtalált minket a holnapi idegenvezetőnk. Némi alkudozás után megegyeztünk egy 4 órás túrában a folyón, amelyről majd a legközelebbi bejegyzésben számolunk be.

Képeket csak a végére teszünk be egyben, mert késő van és holnap korán kelünk.

Szombat reggel elindultunk utolsó környékbeli túránkra, a közeli Tonle Sap tóhoz. Itt a tavon élnek külön úszó falvakban a vietnamiak és a kambodzsaiak. A vietnami közösség még a vietnami megszállás alatt költözött Kambodzsába és sokan itt is maradtak a hadsereg kivonulása után is. A tavon elsősorban természetesen halászattal foglalkoznak az emberek, de mivel az egész falu a tó közepére települt, megtalálható itt úszó étterem, iskola és templom is. A tó vize nem valami tiszta, rengeteg régi hajó járja, meg ugye a hajók nincsenek becsatornázva...

A falu melletti úszó étteremben krokodilokat tenyésztenek a húsukért. Régen sok kroki élt a tóban, de mindet levadászták. Ezek itt a ketrecben már nem tudnának maguknal élelmet szerezni a vadonban.

Az odafele úton megálltunk az út szélén, ahol végig lótuszok nőttek, és sokan ezek szüreteléséből élnek. A lótusz ugyanis miután elvirágzott, furcsa gyümölcsöt terem, amit a helyiek szívesen fogyasztanak, de megeszik a szárát is főzve, sőt még a szintén ott nyíló jácintokat is. Szóval mi is megkóstoltuk ezt a bogyót, a zöldborsóra emlékeztet az íze.

Délután még egy utolsó programot szerveztünk: egy fairtrade kézműves üzem, és a hozzá tartozó selyemfarm meglátogatását, ahol helyi fiatalokat képeznek és biztosítanak nekik munkalehetőséget. Faragnak, szőnek, festenek, varrnak, és ezáltal nem kerülnek az utcára, biztos megélhetésük van ebből a munkából. A farmon megismerkedtünk a selyemkészítés fázisaival, közelről láthattuk a kukacokat és gubóikat, valamint az üstöt amiben rotyogtak szegények, hogy ki lehessen nyerni a bábból a nyers selyemszálat. Természetesen semmi sem veszik kárba, a főzés után, amikor már nem maradt kinyerhető selyem, az 'al dente' kukacokat megeszik :-)

Lorryval beszélgettünk útközben, mondtuk, hogy nálunk is vannak áradások, a hóolvadás után, ami persze neki nagyon furcsa volt, de mondta, hogy a tévében már ő is látott havat. Mikor mondtuk neki, hogy milyen hideg van nálunk télen, megkérdezte, hogy mit csinálnak akkor az emberek, nem mennek ki az utcára? Amúgy meglepően jól tájékozott volt, beszélgettünk vele a gazdasági világválságon át az országa oktatási- vagy egészségügyi rendszeréről és a templomoknál is fejből mondta az összes tudnivalót. Mikor elbúcsúztunk tőle, megköszönte, hogy meglátogattuk az országát, és kérte, hogy meséljünk róla az otthoni barátainknak, hogy ők is eljöjjenek. Így mi most ennek eleget is teszünk :-) Mindenki jöjjön Kambodzsába, de inkább télen a hűvösebb időszakban (amikor Lorry szerint akár 18 fokos hideg is lehet!!).

Mindössze fél órás repülőúttal megérkeztünk Phnom Penh-be, a fővárosba. Kocsival mintegy 6 óra lett volna megtenni a helyi utakon ezt a 350km-t. A szállásunk gyönyörű, talán még jobb mint az előző. Egy hatalmas francia gyarmati villát képzeljetek el régi padlócsempével, baldachinos ágyakkal, hosszú medencével és dzsungelszerű, zegzugos belső udvarral.

A központ mintegy 5-6 perc tuktukra van, és a legfőbb látványosságok sincsenek messze. A királyi palota és a nemzeti múzeum itt van az utcában, utóbbit meg is néztük, elég kicsi és főleg régi angokori kőszobrokkal van tele. Maga az épülete nagyon szép, pagodaszerű, habár nem olyan rég épült. Megnéztük az ún. orosz piacot, ami az otthoni bolhapiac megfelelője, mindent lehet kapni a motoralkatrésztől kezdve a hamis DVD-ken át a selyemsálakig bezárólag. Remek, mondhatni alkalmi vételt csináltunk egy-egy Patek Fülöp, Tág Hájer és Nyomega órák 12 dolláros darabáron történő beszerzésével.

Megnéztük az iskolából átalakított börtönt ahol a Pol Pot-rezsim alatt kambodzsaiak ezreit ölték/kínozták meg. Most a népirtást bemutató múzeumként működik, régi fényképekkel, dokumentumokkal és személyes beszámolókkal ábrázolva a borzalmakat. Felkavaró élmény.

A közlekedés, ha lehet még kaotikusabb, mint Siem Reapben. Vannak egész nagy sugárutak, 2-szer 3 sávosak is, általában aszfaltozott minden út. A jelzőlámpákat és a néhány táblát gyakorlatilag teljesen figyelmen kívül hagyják, hiába számol vissza a piros lámpa a zöldjelzésig. A tuk-tukok a szaggatott vonalon mennek 2 sáv között, vagy a szembesávban (!), ahol épp jólesik. Mindenki dudál egymásra, a busz kielőzi az autót, a robogó a tuk-tukot, pirosnál minden irányból jönnek-mennek, a zebrák is csak jelzésértékűek, amúgy is csak elvétve vannak. Balesetet azonban még nem láttunk, a "rendszertelen rendszer" valahogy működik.

Holnapra már megvettük a hajójegyet Chau Docba, ami a határ vietnami oldalán van. Állítólag 4 óra az út, mások beszámolója alapján ezt nem mindig tudják tartani. Reméljük a legjobbakat, jó lenne délután odaérni, mert holnap estére még nincs lefixált szállásunk. Most búcsúzunk, a következő 4 napot a Mekong-deltában fogjuk tölteni, valószínűleg internet nélkül. Ahogy tudunk, jelentkezünk, valószínűleg már Ho Chi Minh városból (Saigon). Addig is nézegessetek képeket!

Reméljük mindenkinek tetszett a kacsintó majom az előző napról, aki lemaradt róla feltétlen nézze meg!

Továbbra is kellemes 72 fok van, viszünk belőle Dublinba is, tartsatok ki! Mi már néha majdnem visszavágyunk (aztán inkább mégse). Ma három távolabbi templomcsoportot néztünk meg, ebből az első egy piramis, aminek sajnos beomlott a teteje, így felmászni nem tudtunk rá. Annál több felfedezni való volt Beng Mealea-ban, igazi vadregényes hangulat a dzsungelben, az Indiana Jones-életérzésbe csak apiknikzezni odalátogató helyiek "rondítanak bele" egy kicsit. Az utolsó templomcsoportnál rengetegen voltak, újévi vurstli zajlott éppen.

Ezeknek a távoli templomoknak a környékét jelenleg is tisztítják a taposóaknáktól (ENSZ és egyéb szervezetek segítségével), a halálfejes táblák az út mentén magukért beszélnek.

Az autóutak amúgy elég kezdetlegesek, sokat az elmúlt években adtak csak át külföldi országok támogatásával. A közlekedés eléggé kaotikus, kereszteződésekben a nagyobb lendület elve érvényesül. Rengetegen járnak robogóval, úgy látszik az a szabály, hogy minimum 3, de inkább 4-5 ember ül egy kétkerekűn. A kétszer egysávos utakon dudálgatják le egymást folyamatosan az emberek, a legnagyobb járműmennyiség egy vonalban amit megszámoltam 4 volt (tuktuk és terepjáró a szembesávban, valamint mi és egy robogó a jobb oldalon). Feltűnően sok a Lexus terepjáró, ezeket vagy a katonaság birtokolja, vagy valami magasrangú párttag. A 40-50 dolláros havi átlagkeresetből a legtöbbeknek erre nem telik...

Ma van az utolsó éjszakánk Siem Reap-ben, holnap csónakázni megyünk egy közeli tóhoz, ahol egy úszó falu is található. Még mielőtt kimegyünk a reptérre este, beterveztünk egy látogatást a helyi selyemfarmon.

Üdvözlet 2553-ból, a tehén évéből! Nem, nem időutazó tehénről van szó, mindössze annyi a magyarázat, hogy a buddhista időszámítás egy kicsit előrébb jár a nyugatinál.

Miután felfegyverkeztünk 50 faktoros naptejjel, malária elleni gyógyszerrel és 100%-os DEET-tel (trópusi szúnyogirtó), az elmúlt két napban sorra jártuk Angor kisebb-nagyobb tempomait. Lóri lelkesen vitt minket mindenhova Toyota Camry-jával (szinte minden második kocsi ilyen, csak van amelyik Japánból importált, ezért jobbkormányos, és van amelyik "rendes", amerikai import), útközben sok érdekes dolgot megtudtunk a mindennapi kambodzsai életről, sőt, még az Angelina Jolie által szponzorált iskolát is megmutatta. (Ha a címből nem derült volna ki, részben itt, a templomoknál forgatták a Tomb Raidert.) Beszámolt továbbá a kommunista párt működéséről is, minden faluban van egy irodájuk, választás előtt pedig ajándékot osztogatnak és megesketik (!!) az embereket, hogy rájuk fognak szavazni. Érdekes módon mindig ők nyernek :-) Amúgy Kambodzsában demokratikus többpártrendszer van. Íme Lóri a családjával:

Visszatérve Angkorhoz, elég nagy területen fekszik, van ami 50km-re található a központtól, Angkor Vattól. Mi a "nagy kört" járjuk be, ez két nap kocsival. Vannak akik tuktukon utaznak, egy tkp. egy motorizált tricikli, nekik nem lehet könnyű a 35 fokban, de hogy a bicajosok hogy bírják, na azt nem tudjuk... Másfél-két órás gyaloglások után hihetetlen felüdülés beesni a légkondis kocsiba. Reggel 9-kor már gyakorlatilag elviselhetetlen a hőség, és 10 órára már az alsónemünkből is csavarni lehet a vizet. Lehet, hogy nem véletlenül írta az útikönyv, hogy csak áprilisban ne utazzunk Kambodzsába, ez itt ugyanis a legmelegebb hónap.

Naponta legalább kétszer eszünk rizst, mert szerencsére reggel európai kaját kapunk. Az itteniek főtt ételt esznek reggel is, rizst hússal, vagy forró levest! Mi reggel ananász és dinnyelekvárt kapunk a croissanthoz, és ettünk már sárkánygyümölcsöt, pálmadiómagot és 3 furcsa nevű és annál is furcsább ízű helyi gyümölcsöt, amit végül Lóri gyerekeinek adtunk. A pálmadiómag amúgy egy medúzára hasonlít, áttetsző, zselés állagú anyag, de az íze nagyon finom, édeskés, valamint magas víztartalmú. Azt is megtudtuk, hogy a majmok nem szeretik, legalábbis az, amelyiknek adtak belőle Angor Vatnál, az finnyásan elfordult tőle. Később kapott mástól szőlőt, ennek már jobban örült.

Na, de hogy a templomokról is írjunk, a legtöbbjük 900 éves, benőtte őket a dzsungel, ennek megfelelően elég rossz állapotban vannak, habár sokon még most is látszik a rengeteg gyönyörű faragás. Fénykorukban lenyűgözően nézhettek ki! Azért a látvány ma sem csúnya, nem véletlenül vonzz milliókat évente. Sok francia, német, japán és amerikai turistát láttunk, de mivel most van itt az újév, minden tele van helyiekkel, a héten nem dolgozik senki, az iskolák is zárva vannak.

Ennyi legyen is elég, beszéljenek helyettünk a képek:

Röpke 22 óra utazás után szerencsésen landoltunk Siem Reap nemzetközi repülőterén, és habár előbb szálltunk le mint azt a menetrend írta, már várt minket Lorry, a sofőrünk, aki rövid autókázás után kitett minket a szállodánál. Valószínűleg ugyanő fog minket az elkövetkezendő 2 napban fuvarozni Angorban, illetve utána is a többi kirándulásunkon. Majd szólok neki holnap, hogy a klímát nem feltétlenül 18 fokon kell járatni, ha 25-re teszi, akkor is 10 fokkal lesz hidegebb a kocsiban mint kint...

A Bangkok Airlines-szal tettük meg az utolsó szakaszát az útnak, amely 35 percig tartott, de komplett 3 fogásos vacsorát szolgáltak fel thai sörrel! A Malévnek is lenne mit tanulnia tőlük. Lorry nagyon kedves volt, mint minden kambodzsai és persze thai, akikkel eddig találkoztunk. A hosszabb úton hozott minket a hotelbe, hogy megmutassa a templomokat kivilágítva, gyönyörű látvány volt. Holnap reggel nyolckor fog várni minket, és irány Angkor!

Addig is este hallgatjuk a helyi zenét, ami mindenhol hangosan megy a környéken, az újév tiszteletére. Itt már a rendőrség betiltotta a vízipisztolyozást, és locsolást, nem úgy mint Thaiföldön, így itt csak partival ünnepelnek. Azért holnap mindenképpen kipróbáljuk a medencét is!

Üdvözlünk mindenkit első utazási blogunkon!

Mivel hosszú időre megyünk, és (talán) sokan kíváncsiak, hogy mi történik éppen velünk, ezért remélhetőleg itt fogjuk közölni az aktuális pozíciónkat és a fejleményeket.

Holnap este indulunk Dublinból Londonba, ott átszállunk a London-Bangkok viszonylatra. Reméljük a bangkoki repteret most nem foglalják el a tüntetők, mint tavaly. Igaz, ott sem leszünk sokat, mindössze 3 óránk lesz átszállni a Bankgkok-Siem Reap járatra.

Útiterv:

• Április 13: Dublin-London, London-Bangkok
• Április 14: Bangkok-Siem Reap, érkezés helyi idő szerint este 8
• Április 15-16: Angkor Wat
• Április 17: Koh Ker, Bang Melea, Bakong - dzsungeltemplomok
• Április 18: Tonle Sap tó, Kampong Khleang cölöpfalu, este repülés Phnom Penh-be, Kambodzsa fővárosába
• Április 19-20: Városnézés PP-ben, hajózás a Mekongon Vietnamba
• Április 21-23: Mekong delta bejárása, este busz Ho Chi Minh Citybe (Saigon)
• Április 24: HCM City városnézés
• Április 25: Cu Chi háborús alagútrendszer, este vonat a tengerpartra (Mui Ne Beach)
• Április 26-28: Strandolás!
• Április 28: Autózás Dalatba
• Április 29-30, május 1: Dalat, Lak Lake, rezervátumok, elefántok, kávéültetvények
• Május 1: repülés Danangba, majd taxi Hoi An-ba
• Május 2-4: Hoi An, My Son templomrom nézés, este vonat Hue-ba
• Május 5-6: Hue, Perfume River, este repülés Hanoiba
• Május 7-9: Hanoi, Perfume Pagoda, este vonat Sapába (hegyvidék a kínai határnál)
• Május 10-13: Sapa, kirándulás, hegyi falvak, kis népcsoportok
• Május 14: Vissza Hanoiba
• Május 15-16: Ha Long Bay, a Leszálló Sárkány Öble, hajón alvás, este repülés Bangkokba
• Május 17: Bangkok, 1 napos városnézés, este indulás Londonba
• Május 18: London-Dublin

A szállások, repjegyek már le vannak rendezve, ezért igyekszünk tartani magunkat a fentiekhez.

Íme itt vagyunk menetre készen! 2x10kg hátizsák + kisbőrönd.

 Update: Most olvastuk, hogy a thai kormány külön erőkkel biztosítja a repterek védelmét.

Legközelebb Kambodzsából jelentkezünk.

Réka&András