Dalat a középső országrészben fekszik, friss hegyvidéki levegője miatt már a franciák is idejártak szanatóriumba, illetve ide húzódtak a parti meleg elől. Nagy szülészeti korháza is van a gazdag vietnamiaknak. Sok látnivaló nincs a városban, mi a helyi vasútállomást néztük meg, még a francia időkben építették és aranyos korabeli szerelvények és mozdonyok várják az idelátogatókat. Menni vele nem volt időnk, útban a Lak Lake fele azonban mentünk egy kört a helyi sífelvonóval, amely itt természetesen nem a téli sport szerelmeseit, hanem a kirándulókat várja, mint nálunk a Libegő.
Útközben megálltunk egy csodaszép zen kolostor-komplexumnál (ahol a szerzetesek 3:15-kor kelnek minden nap, hogy meditáljanak, aztán pedig házimunkát végezzenek) valamint egy selyemfarmon, ahol a jól ismert, kissé büdös selyemgubó-főzet csapta meg az orrunkat. Volt egy vizes kalandunk is az Elefánt-vízesésnél: kész kalandtúra volt, hogy az aljához lejussunk a csúszós köveken és liánokon át, de útközben találkoztunk egy helybélivel, aki megmutatta a titkos ösvényeket.
Sofőrünk rendes volt, megálltunk néhány helyi etnikum falujában, ahol a gyerekek hangosan hellóztak nekünk. Ezt már kezdjük megszokni, vidéken, ahol elég kevés a fehér turista, nagy látványosságnak számítunk a gyerekek körében. A faluban hosszú, lábakon álló bambuszházakat építenek. Így a ház alatt tudnak hűsölni az állatok, felül pedig az egy nagy térben elfér az egész nagy család. Most minden házon kinnt van a piros zászló sárga csillaggal, a függetlenség napja alkalmából. Ma van ugyanis (április 30.) az amerikai háború lezárásának 34. évfordulója, és ez minden évben munkaszüneti nap, az egyik legnagyobb ünnepük.
Közvetlen a Lak tó partján van a mostani szállásunk. Innen indultunk csütörtök reggel egyik legnagyobb élményünk felé. Két bicajt béreltünk, majd felkerekedtünk az elefántok irányába (egy helyi kisebbségi faluba). Közben még benéztünk a helyi piacra, itt kicseréltettem (András) az eltörött óraszíjamat majd’ két dollárért, meg vettem egy rövidnadrágot 3-ért, igaz, az amerikai bolthálózat előre rárakott címkéjén 30 dolláros ár volt. Biztos nagyban veszik...
Ezután jött az elefántogolás! Hatalmas nyereg van az állatok hátára kötve, egy emelvényről tudunk beszállni. Ezután átkeltek velünk a tavon, néhol már a lábunkat nyaldosta a víz, az elefánt pedig csak a felemelt ormányán keresztül tudott levegőt venni. Kb. 1 percig bírta egy levegővel, három emberrel a hátunkon szerintem mi nem bírnánk eddig... Miután partot értünk a másik oldalon körbesétáltuk az ottani falut, ahol a helyi etnikum (mindenhol hangsúlyozzák, hogy ők nem vietnamiak) rizstermesztésből él, illetve kézműves termékeket készít. Vietnám a legnagyobb rizsexportőr a világon, valamint kávéban (Brazília mögött) a 2. helyen állnak, úgyhogy itt egymást váltogatják a rizsföldek és a kávéültetvények. Az utak mentén mindenhol rizsföldeken dolgozó embereket látni, a falvakban pedig sok helyen az útra szórják ki a rizst, hogy kiszárítsák.
Az elefántos utazás után egy hosszú, fatörzsből kivájt kenuban vittek minket át a tavon vissza a kiindulási pontra. Az elefántnak vásároltunk a végén egy-két finom falatot, amit jóízűen elfogyasztott a kezünkből, és még azt is megengedte, hogy fényképezkedjünk vele. Annak ellenére, hogy néha útközben is próbált a kiterített rizsből falatozni (azért komoly dorgálást kapott), és az útba eső vagy kis kitérővel útbaejthető bambuszfákat nagy lelkesedéssel legelte, bármikor kapható volt egy finom falatra.
Biciklin folytattuk utunkat, egy, a térképen 20km-esnek feltüntetett hurkot tekertünk végig kb. 30km alatt, pedig még el sem tévedtünk. Csodálatos tájakon vitt az utunk, 3-400 méter magas, ültetvényekkel borított hegyek között tekertünk. Útközben volt egy kis folyó, ahol beálltunk a helyi gyerekek közé fürdeni egyet. Persze mi csak úgy szolídan, térdig merészkedtünk bele..
A szállásunk éttermében kipróbáltuk a télidinnye italt, ami nagyon jól nézett ki a csomagoláson, de sajnos az ízét szavakban nehéz leírni. Mézes kátrányra emlékeztet, mindkettőnknek fél kortyot sikerült öklendezés nélkül legurítani. Majd az érdeklődők otthon kipróbálhatják, már becsomagoltattuk a maradékunkat J Ezután pedig ismét csak hatalmas felfedezést tettünk: rájöttünk, mi történik a csirkemell húsával. Rendeltünk ugyanis egy egész grillcsirkét vacsorára, amin ha 4 falatnyi hús volt, azzal már sokat mondtunk (persze az is rágós és inas). Ezek itt ugyanis vietnami csirkék, nem génkezeltek és táppal tömöttek, hanem azt eszik, amit kapirgálnak maguknak. Szóval szegényeken nem sok hús van, de még szerencse, hogy a rizzsel nem spórolnak soha.
Beköszöntött az esős évszak is (ami nagyjából májustól októberig tart, és ekkor esik le az egész évi csapadékmennyiség 80%-a), de eddig még szerencsénk volt és csak este/éjszaka voltak nagy viharok, és felhőszakadás. Ez pedig direkt jól esik, mert kicsit lehűti a párás, meleg fülledt levegőt, és elviselhetőbbé teszi az éghajlatot. Most is épp szakad az eső kinnt, reméljük nem megy el az áram, ami itt gyakran megesik sajnos.
És most: képek!
