A nagyvárosi zaj, zsúfoltság és közlekedési káosz elől 3 napra a tengerpartra menekültünk. Saigontól 200 km-re keletre vagyunk, egy Phan Thiet nevű üdülőfalu közelében (ezúttal tényleg egyértelműen itt vagyunk). Ezt a távolságot röpke 5 óra alatt tettük meg vonattal, ami pont megfelel a MÁV átlagsebességének, tehát semmivel sincsenek elmaradva tőlünk a vasúti közlekedés terén. A kalauz nagyon kedves volt, személyesen vezetett minket az előre lefoglalt székeinkhez, és ha néha unatkozott, leült hozzénk beszélgetni . A "beszélgetések" itt általában azt jelentik, hogy mi kérdezünk, ők pedig lelkesen bólogatnak és mosolyogva mondják, hogy "yes, yes". Ez egész pontosan azt jelenti, hogy egy kukkot sem értettek abból, amit mondtunk, de persze az ő erős vietnami akcentusukkal mi is bajban vagyunk sokszor. Csak mi visszakérdezünk általában, de az ő kultúrájukban ez nem szokás, mert itt sosem ismernék be, ha valamit nem jól csináltak, vagy tévedtek. Ha pedig valamit nem tudnak, vagy nem akarnak válaszolni, csak kedvesen nevetnek.

A nagyvárosokban nem szokatlan látvány a fehér ember, de amíg a Mekong-deltában voltunk, lépten-nyomon ránkköszöntek az emberek, meg kedvesen integettek. A gyerekek sokszor meg is bámultak minket, ami nagyon vicces volt, sőt voltak, akik kezetfogtak velünk. Ha fényképeztük őket lelkesen pózoltak, és mosolyogtak.

A szálloda közvetlenül a tengerparton fekszik, az utolsó a sorban a többi hasonló hotel mellett. Rajtunk kívül nincsenek más vendégek, eddig egy darab orosz embert láttunk, szóval miénk az egész létesítmény! Nem kell hajnalban kelnünk, hogy a strandon sorakozó napernyők és nyugágyak közül megkaparintsunk egyet :-) Most épp holtszezon van, ezért nagy a pangás, ugyanakkor teljes létszámmal dolgoznak, úgyhogy kb. 10 alkalmazott jut ránk fejenként... Nagyon kedves mindenki, köszöngetnek lelkesen és próbálnak beszélgetni - nyilván unatkoznak. Az étterem lassú (2 saláta fél óra alatt készül el), általában nem azt kapjuk mint amit az étlapról rendelünk, de igazából nem sietünk sehova és eddig rosszat sem tettek elénk, tehát nem panaszkodunk. A legviccesebb eddig az volt, hogy vacsora közben, pontban 11-kor bejöttek a pincérek, elköszöntek, leoltották a többi villanyt és hazamentek. Mi még ettünk javában, nem tudtuk, hogy el is kell-e majd mosogatnunk magunk után, vagy mi lesz... Azonban nagyon aranyosak voltak ahogy bekiabáltak, hogy "Good night, bye-bye!" úgyhogy nem tudtunk rájuk haradugni, desszertet úgysem kértünk volna.

Tunyuláson kívül nem csináltunk sok mindent, kivéve egy napfelkelte túrát a közeli (vörös és fehér) homokdűnéken. Sikerült pont a legfelhősebb hajnalt kifogni, így a napból nem láttunk semmit, viszont a túra után előttünk volt még az egész nap és a reggeliről sem maradtunk le! A dűnéken gyerekek abból próbálnak pénz csinálni, hogy 1 dollárért "bérbeadnak" műanyag lapokat, amiken aztán lecsúszhatunk a dűnék tetejéből az aljára. Csak másfél kiló homok ragadt rá a benaptejezett végtagjainkra/arcunkra, még jó, hogy ki sem sütött a nap...

Azért persze a trópusi nap nagyon erős, és még a felhőkön keresztül is képes megégetni a turisták érzékeny, fehér, európai bőrét. Miután a 4 Írországban töltött év alatt nem sok napfény érte a bőrünket, ránk ez hatványozottan igaz. Akárhogy vigyáztunk, és kentük magunkat 50-es faktorú krémmel, és napozni sosem feküdtünk ki, elég volt a tengerben, vagy medencében töltött rövid idő is, hogy sikeresen megpörkölődjünk, Így most a Panthenol és Aloe Vera lett két legjobb barátunk. Viszont a széntablettára nincs szükségünk már (azok megnyugtatására, akik aggódtak értünk)!

Ma este indulunk tovább az ország belsejébe (Dalat az első úticél), ott már kevesebb valószínűséggel lesz internet a közelben, de majd igyekszünk produkálni valamit a blogra.